Nizsalovszky Endre: Tanulmányok a jogról
Túlzás lenne azt állítani, hogy a hazai jogi könyvkiadás elkényeztetné olvasóit. Nem is elsősorban az egyre csökkenő példányszámokra, a permanens hiányt jelentő színvonalas szakkönyvekre gondolunk, hanem arra a sajnálatos jelenségre, hogy mind inkább ünneppé avatódik egy-egy valóban értékes, jelentős elméleti tárgyú tanulmánykötet, monográfia megjelenése a szűkös könyvpiacon. A kifejezetten praktikus célt szolgáló kézikönyvek kínálata még csak megfelel a kívánalmaknak - eltekintve attól a kínos mellékkörülménytől, hogy ezek is lehetetlen késésekkel kerülnek forgalomba -, ám a jogirodalom elvontabb témáinak megjelentetése terén a helyzet egyenesen aggasztó. Bizonyos jogtudományi „műfajokat” pedig - túlzás nélkül állíthatjuk - a kihalás veszélye fenyeget jórészt éppen a publikációs lehetőségek korlátozott volta miatt. Hogy csak szűkebb szakterületünkről hozzak fel példákat: hová tűntek el a gyűjteményes vagy válogatott életmű kiadások a civilisztika széles tudományterületéről? Vagy mikor jelent meg utoljára magyarországi tudományos munka a civilisztika tudománytörténetének köréből? Hol vannak az egykor nagy népszerűségnek örvendő, neves jogtudósok munkásságának tisztelgő emlékkönyvek? Az egyetlen kiadás előtt álló emlékkönyv, amely Beck Salamon emlékének adózik, idestova másfél éves késedelemmel jelent meg, s hiába erőltetjük emlékezetünket, az utóbbi egy-két évtizedben más emlékkönyv nem került a könyvesboltok polcaira. Szomorú, de úgy tűnik, erről a magyar jogtudományban nagy hagyományokkal rendelkező „műfajról” már csak múlt időben beszélhetünk.
De könyvkiadásunk anomáliáin túl, nem lett-e maga a civilisztika is a kelleténél közönyösebb a saját múltja iránt? Nem hanyagoljuk-e el vétkesen saját tudományterületünk történetének rendszeresen ápolását, amely nélkül - a tapasztalatok legalábbis ezt mutatják - egyetlen társadalomtudomány sem lehet meg tartósan zavarok nélkül. A megjelenő egyes dolgozatok, monográfiák foglalkoznak ugyan szűkebb tárgyuk szerint intézménytörténettel, ezek részint tartalmazhatnak tudománytörténetet is, de ezt hiba lenne civilisztikatörténettel azonosítani. E veszteségeket ráadásul olyan időben kell jóváírnunk, amikor a társadalomtudomány valamennyi ága fokozott érdeklődéssel fordul saját múltja felé, egyre-másra jelennek meg az egyes ágazatok tudománytörténeti múltját összefoglaló alapmunkák. Vajon nincs-e összefüggés a jogtudomány utóbbi időben tapasztalt elbizonytalanodása, önmaga tudományos objektivációs mivoltába vetett hitének megingásához vezető identitás-zavara és az előbb vázolt „emlékezetkieséses” hiányjelenségek között? Alighanem van, mégpedig nem is laza. Senki sem állíthatja, hogy az elmúlt évtizedek jogirodalmi termése nem hozott volna kiemelkedő jelentőségű eredményeket a civilisztika, s ezen belül is a polgári jog területén, de jogos az aggodalom, hogy a központi forrásokból finanszírozott ilyen-olyan kutatási fő- és alirányok bőséges termése csak meglehetősen laza szálakkal kötődik a civilisztika kérdésfeltevéseinek hagyományos rendszeréhez. Ami égetően hiányzik, az a szintetizáló tudományos elme talán kevéssé népszerű, az elismerés külső jeleit inkább nélkülöző szisztematikus rendszerező munkája, amely képes lenne - éppen a tudományág genezisének birtokában - a jelenleg kevéssé koherens részeredmények „laza szálainak” szorosabbra fűzésére a civilisztika és a polgári jog alaptanainak immanens elmélete érdekében. Ehhez persze elsőként az ilyen kutatói, tudósi attitűd becsületét kellene visszaállítani, ami persze nem csak könyvkiadási kérdés.
De addig is, míg a várva-várt jobb idők „nagy szintézise” be nem következik, vajon mi tart minket vissza attól, hogy legalább tudományágunk legkiválóbb művelőinek életművét - ha csak egy-egy válogatás erejéig is - újra és újra hozzáférhetővé tegyük az ifjabb jogásznemzedékek számára.
Ilyen válogatott gyűjteményes kiadás nem csak a régi magánjog neves művelőinek „járna ki”, hanem az idő múlásával egyre inkább a közelmúlt kiemelkedő professzorai is megérdemelnék időtálló munkáik újbóli megjelentetését. Nem az ő munkásságuk emléke csorbul az ilyen kötetek híján, hanem mi, az élők leszünk kevesebbek nélkülük.
E hosszúra nyúlt bevezető zsörtölődés után igazán örömmel folytatnám soraimat azzal, hogy az Akadémiai Kiadó ezúttal rácáfolt a fent leírt és bírált gyakorlatra Nizsalovszky Endre akadémikus tanulmányainak megjelentetésével. Ez a kötet akár az első lehetett volna a régebbi jogtudósok munkáit újra megjelentető gyűjteményes munkák sorozatában, ha egyáltalán létezne ilyen kiadói szándék. De a valóság ezzel szemben sajnos az, hogy ez a kötet is eredetileg még a szerző életében kellett volna, hogy megjelenjen, saját maga még foglalkozott a dolgozatok válogatásával és önálló kötetbe szerkesztésével. A válogatott művek gyűjteményes kiadásának tervéből csak a magyar jogi könyvkiadás lassúságának köszönhetően lett emlékkötet. S hogy legalább mint ilyen megjelent, ahhoz is a szerkesztők - Mádl Ferenc és Peschka Vilmos - az egykori tanítványok odaadó és áldozatos munkája szükségeltetett, akik szeretve tisztelt professzoruk hozzájuk intézett utolsó kérésének mindenben eleget téve gondját viselték a készülő kötetnek és elősegítették annak megjelenését.
A kötet - a szerkesztők előszaván kívül - öt részre tagolva adja közre Nizsalovszky akadémikus több százra rugó tudományos publikációinak legjavát a jogelmélet, a jogtörténet, a polgári jog, a családi jog, valamint az orvostudomány és a biológia fejlődésének a polgári és a családi jogra gyakorolt hatásának vizsgálata köréből. Már a kötet szerkezete is jól mutatja, hogy Nizsalovszky Endre milyen rendkívüli sokoldalú tudósi egyéniség volt, akinek munkássága ilyen széles ívben ölelte át a jognak, a jogi folyamatoknak és intézményeknek a legkülönbözőbb vizsgálódási aspektusait. Ráadásul az előbbi felsoroláshoz hozzávehetjük még az önálló részt nem alkotó nemzetközi magánjogi írásokat is, amely tudományág területén a szerző ugyanolyan otthonossággal mozgott, mint a szűkebb szakterületének számító polgári, illetve családi jog kérdésfeltevéseinek világában. A kultúr-antropológia a reneszánsz embertípus tulajdonságainak meghatározásában írta le azt a hallatlan sokoldalúságot, nyitottságot, szintetizáló képességet, amely a korszak kiemelkedő tudós és művész-egyéniségeit jellemezte. Ebben az értelemben talán nem túlzás azt állítani, hogy Nizsalovszky Endre halálával az utolsó reneszánsz alkatú jogtudós távozott körünkből, azóta is betöltetlen hiányt hagyva maga mögött. De nemcsak a gondolkodás kimagasló átfogó képessége hitelesíti a reneszánsz embertípus hasonlatát, hanem a munkásság egészét átható mély, örökké általános értékeket kereső humanizmusa is. Pedig az elmúlt évtizedek történései a jogtudomány területén sem ennek az alkatnak kedveztek, így a ritkaságban rejlő értéket még külön javára írhatjuk.
A szerkesztők a kötetet alkotó dolgozatfüzér első darabját Nizsalovszky Endre jogelméleti tárgyú írásai közül válogatták, híven ahhoz a szerkesztési elképzeléshez, hogy a gyűjteményes összeállítás a jogtudomány legáltalánosabb és legelvontabb kérdéseit tárgyaló tanulmányokkal indítva a jogtörténeti dolgozatok során át a szerző alapvető kutatási területét képező polgári jogi és családjogi kérdéseket elemző művekkel záródjék. A kötet első, 1936-ban született dolgozata az érdekkutató jogtudomány helyét, szerepét és lehetőségeit igyekszik kijelölni a század 20-as, 30-as éveinek jogtudományi áramlatainak és iskoláinak - az utókor számára szinte áttekinthetetlenül sokszínű - világában („Fogalomkutató és érdekkutató jogtudomány, a szabadjogi iskola és a tiszta jogtan”). A szerző által nagyrabecsült Ph. Heck munkásságának bemutatásán keresztül plasztikus képet kapunk az elsősorban német jogtudományi irányzatként fellépő érdekkutatás kialakulásának és fejlődésének egyes állomásairól, elméletének és módszertanának kiépüléséről, s nem utolsósorban az irányzat képviselőinek állásfoglalásain keresztül az érdekkutató módszer viszonyáról a német jogtudomány más áramlatai által kiépített elméletekhez. Különös érdeme e dolgozatnak az a realista, a tisztázást és eligazodást elősegítő szándék, amellyel a szerző a témát kezeli s amely átlagon felüli otthonosságot igényel a 30-as évek jogtudományi vitáinak területén. A tanulmányt olvasva olyan érzése támadhat az embernek, mintha egy elfogultságmentes, korrekt „haditudósítást” tartana kezében, naprakész információkkal a frontok éppen adott, pillanatnyi helyzetéről egy olyan háborúból, ahol a harcot a szembenálló iskolák és irányzatok a jogtudomány hagyományos és újabb keletű fegyvereivel vívják. A szerző biztos kézzel vázolja fel az eligazodási pontokat, veti térképre az állóháborúra berendezkedett irányzatok elméleti lövészárkainak rajzolatát, mintha csak légifelvételt látnánk a jurisprudencia körüli csatározások német frontjáról. Nizsalovszky érdeme, hogy nem éri be az érdektelen megfigyelő kétségkívül kényelmesebb szerepével, hanem a német iskolák bemutatásán túl, azok egyoldalúságát kritizálva a magyar magánjog és a korabeli jogtudomány helyzetére vonatkoztatja azokat, s a hazai adaptáció, a módszertani értelemben vett hasznosság szempontjából is szemügyre veszi vizsgálódásának tárgyait. Állásfoglalása - elvetve a szabadjogi iskola és a Kelsen-féle tiszta jogtan ihlette jogtudomány hazai művelésének lehetőségét - akár tudósi ars poetica, máig is ható érvényes üzenet lehet: „A jogtudománynak csak akkor van önálló létjogosultsága, ha alkalmazott tudományként áll fenn, egyébként semmi egyéb nem lehet, mint a filozófia rendszerének egy fejezete. De mindenesetre tisztában kell lennünk azzal is, hogy tanítványainkat az élet számára neveljük, és így a Kelsen-féle tiszta jogtani alapon kapott anyagnak az élettel való kapcsolatba hozása nekik utóbb igen súlyos feladatot jelentene, ha tanulmányuk anyaga a számukra végeredményben nem is jelentene pusztán ballasztot. A gyakorlati élettel kapcsolatban nem álló elmélkedésekben találhatunk logikai örömet, szellemi gyönyörűséget, de ezen az úton nem tölthetjük be azt az igazi hivatásunkat, hogy az ügyvéd, a bíró előtt haladva olyan eszközökkel és olyan helyeken törjünk utat, amilyen eszközökkel és ahol a konkrét ügyek intézésével elfoglalt gyakorlati ember tőlünk várja a kezdeményezést, az útbaigazítást.” (36. old.)
Nem kisebb mélységű elméleti problémát elemez a szerző következő, 1931-ben íródott jogelméleti tárgyú dolgozata „Látszat a jogban” címmel. A tanulmány azokat a magánjogi tényállásokat veszi vizsgálat alá „…amikor maga a törvény, maga a jogszabály részesít bizonyos igényeket tudatosan az anyagi igazsággal szemben oltalomban, és tudatosan, intézményesen hagyja veszni más személynek az anyagi jog szerint tagadhatatlanul fennálló és elismerten jogvédelmet érdemlő érdekeit. Ezek a jogtételek elsősorban azok, amelyeket a nyugati kultúra rohanó gazdasági élete tett szükségessé, s amelyek a forgalom biztonsága érdekében rést ütöttek a jogbiztonságon, s ezzel a szó legszigorúbb értelmében vett anyagi igazságon.” (40-41. old.)
Remek érzékkel éri tetten a szerző azokat a magánjogi jelenségeket, amelyeket összefoglaló néven a monopolkapitalizmus kialakulásának hatásaként szokás definiálni, s amelyek számos klasszikus burzsoá magánjogi elvet és jogintézményt rontottak le a század első évtizedeitől kezdődően: a szerződési akarat egyszerű jogtechnikai elemmé válása, a birtok favorizálása a tulajdonnal szemben, az átruházással való tulajdonszerzés nem tulajdonostól stb. Nizsalovszky ebben a körben is az érdekek mérlegelésének és összevetésének paradigmáját tartja helyesnek, s ezen az alapon a látszatok védelmének germanista szélsőségeit visszaszorítani javasolja azokra a területekre, ahol azokat a forgalmi élet igénye feltétlenül indokolja. A tanulmány már csak azért is megérdemli az olvasó megkülönböztetett figyelmét, mert a szerző által vizsgált egyes magánjogi tényállások lényegében azonos formában megtalálhatók a hatályos Ptk-nkban, bár senkinek nem jutna eszébe ezeket az imperializmus magánjogi kártevéseinek minősíteni.
A jogtörténeti dolgozatok közül elsőként a „Szalay László kodifikációs külföldi kapcsolatai és a sioni epizód” című, 1964-ben született tanulmányt közli a kötet. Problematikájának középpontjában a jogtudós Szalay életművének csupán egy, nem túlságosan nagy jelentőségű részlete áll: közreműködése a svájci Valais kanton polgári törvénykönyvének megalkotásában, amelyről a korábbi életrajzírók és munkásságának méltatói is rendre megemlékeztek, de Nizsalovszkyé az érdem, hogy helyszíni levéltári kutatások eredményének felhasználásával sikerült megvilágítania a gazdag életpálya addig homályban maradt epizódját. A dolgozat kiemelten foglalkozik Szalay elvi álláspontjával a különböző népek jogfejlődésének kölcsánhatásairól és ezzel kapcsolatban a jogösszehasonlítás lehetőségével. Vizsgálja Szalay véleményét a kodifikátor személyére, kiválasztására, külföldi szakértő meghívására vonatkozóan. Igyekszik tisztázni a szerző azt a nyitott kérdést, hogy ténylegesen milyen mértékben vett részt a neves magyar jogász a törvénykönyv megalkotásában, az előkészítés mely stádiumában kapcsolódott be a munkálatok folyamatába, a végül elfogadásra került tervezet milyen mértékben viseli magán Szalay közreműködésének nyomát.
Feltétlen kiemelést érdemel a szerző módszerének brilliáns logikája, amelyekkel a homályos összefüggésű tényeket a történések lehetséges sora szerint összerendezi, kiválóan felhasználja a kimerítő kutatásainak rendelkezésre álló anyagait és imponáló biztonsággal mozog az idegen nyelvű levéltári anyag sok veszélyt rejtő közegében. Szalay munkásságának méltatásából mindvégig kiérződik a szerző nagyrabecsülése és alapvető emberi szimpátiája, de ennek ellenére tud tárgyilagos maradni, és legfőképp tiszteli a tényeket. Nem kis erény ez manapság sem…
Nem kevésbé izgalmas jogtörténeti tanulmány a kötet következő darabja, az 1967-ben keletkezett „Eötvös József és a notaperek” című sem. Ez az írás is csak látszólag történeti tárgyú, valójában sokkal inkább jogelméleti kérdéseket feszeget a szerző - még Eötvös egykori szerepének vizsgálata ürügyén is. Minden jogtörténeti vonatkozása ellenére a dolgozat alapkérdése a törvényértelmezés problémája, nevezetesen az, kinek van joga a törvények kötelező erejű értelmezésére egy adott létező jogi renden belül. A múlt század 30-as 40-es éveinek hatalmi politikai konstellációja mellett érthető csak meg, hogy ez a látszólag száraz jogelméleti kérdés milyen húsbavágó, az emberi és politikai jogokat alapvetően érintő, életteli probléma volt. Jól mutatja ez a dolgozat is Nizsalovszky tudósi alkatának azt a tulajdonságát, hogy a legelvontabb jogi kérdések tárgyalásában is képes volt belevinni azokat a tágabb összefüggéseket, felfedni azokat az értékeket, amelyek megmutatásához a hideg tárgyi szakszerűségen túl az időtálló, az általános értékek feltétlen tisztelete szükséges, s nem utolsósorban emberi tartás. Talán ezért is érzi úgy az olvasó, hogy nem egyszerűen egy tárgyszerű elemzést tart a kezében, amely Eötvös József szerepét igyekszik tisztázni a szólásszabadsági sérelem néven, mert reformkori politikai és jogi csatározások keretei között, hanem védőbeszédet a mérsékelt, forradalmárrá válni ugyan nem tudó, de az igazságra fáradhatatlanul törekvő, a haladásnak a maga módján elkötelezett, ellenzéki politikus mellett. S ez - a dolgozat tárgyilagos hangnemén is átsugárzó szimpátia a szerző részéről, kortól és időtől függetlenül létjogosultságot követel az Eötvöséhez hasonló emberi és gondolkodói álláspont számára. Talán nem véletlenül.
A polgári jogi dolgozatokat az 1958-ból származó, a „Polgári jogkodifikációja” című tanulmány vezeti be. Ebben az írásában a szerző áttekinti az egyetemes jogfejlődés kodifikációinak történetét a XII táblás törvényektől, a nagy polgári kódexeken keresztül, egészen napjainkig. Részletesen ismerteti az egyes korok jogtudományi álláspontját a kodifikáció mellett, illetve ellen, felvázolja azokat a társadalmi, politikai összetevőket, amelyek megmagyarázzák a különböző vélemények kialakulásának körülményeit. A marxista jogelmélet teljes fogalmi apparátusát felsorakoztatva kritizálja az egyes burzsoá jogtudományi iskolák nézeteinek egyoldalúságát. Ebben az összefüggésben helyezi el és értelmezi a szocialista jogfejlődést megelőző magyar magánjogi kodifikációs törekvések egyes állomásait, illetve ezek kudarcát. Végezetül a magyar szocialista polgári jogi törvénykönyv megszületésének körülményeiről szól, a környező népi demokratikus országok hasonló jogalkotási munkálatainak sorába illesztve a kódexet.
1968-ból, az akkor új gazdasági mechanizmusnak nevezett gazdaságirányítási reform bevezetésének évében született a kötet következő dolgozata, amely az állami vállalatok forgalmi viszonyainak változásait veszi vizsgálat alá a megváltozott irányítási viszonyokra tekintettel. A mai olvasó, közel két évtized múltán - különösen ha nem érett fejjel érte meg az 1968-as gazdasági mechanizmus bevezetését megelőző és követő politikai és tudományos vitákat - hallatlanul fontos információkhoz juthat e tanulmány révén elsősorban azzal kapcsolatban, hogy milyen volt az a gazdaságpolitikai és társadalmi közeg, amelyben a reform első hulláma kibontakoztatásra került. Ez a dolgozat talán éppen ezek miatt a „háttér” információk miatt aktuális igazán, s úgy vélem a szerző eredeti szándékától függetlenül többet tudhatunk meg művéből a gazdasági reformunk kezdeti lépéseinek bizonytalan társadalmi hátteréről, mint számos, kifejezetten ezzel a témával foglalkozó szerző munkájából. Maga a tanulmány részletesen feltérképezi azt a gazdasági és jogi környezetet, amelybe az állami vállalatok kerültek 1968. jan. 1-jétől, vizsgálja a szerződési rendszer egészét, az állami vállalatok jogalanyiságának kérdését, a szocialista állami tulajdonjog elméleti problémáit, a gazdaságra vonatkozó joganyag elhelyezkedését a jogrendszer egészén belül.
„Az előadóművész jogállása” (1963) című tanulmányt olvasva az az érzése támad az embernek, hogy nem is egy, a kultúrtörténetben jártas jogtudós, hanem egy jogtudományban is otthonosan mozgó jeles művészettörténész vagy esztéta munkáját tartaná a kezében. Ámulatba ejtő műveltségről tanúskodik ez a dolgozat, amely történetiségében mutatja be az előadóművészek jogi védelmének kiépülését az egyes nemzeti jogrendszerekben, illetve az ilyen törekvések koordinálását célzó nemzetközi intézmények kialakulását. Túl azon, hogy a tanulmány milyen értékekkel bír, mint jogtudományi értekezés, egyetlen momentumra hívnám fel az olvasó figyelmét, amely alighanem jól megvilágítja Nizsalovszky akadémikus tudósi és emberi alkatának egy lényeges tulajdonságát. A szerénységről van szó. Arról a szerénységről, amely az igazán művelt és sokoldalú emberek sajátja, akik számára a műveltség nem a társasági csillogás eszköze, nem hamis póz, amellyel agresszivitásukat szublimálják, nem talmi „külcsíny”, hanem belülről megélt tartás, szolgálat és intellektuális alázat. Ez a fajta szerénysége sugárzik a szerzőnek ebből a dolgozatából, amely gazdag tárháza ugyan a kultúrhistográfiai utalásoknak, de a lenyűgöző műveltségbeli gazdagság egy pillanatra sem válik öncélúvá, nem tolakszik szemérmetlenül a tulajdonképpeni mondanivaló elé, Nizsalovszky tökéletes arányérzékkel uralja tárgykörét, körülbelül azzal a gesztussal, amit Ady fogalmazott meg: „Én voltam az úr, a Vers csak cifra szolga”. Erre a szerénységre szokás - tán ide nem illő profanitással - azt mondani, hogy „van mire…”.
A III. része a kötetnek két nemzetközi magánjogi tárgyú írással zárul, az 1966-ban keletkezett „Az öröklési viszonosság és a devizajog”, valamint az 1958-ból származó „A vétel nemzetközi szabályozása” című dolgozatokkal.
Nizsalovszky akadémikus szerteágazó kutatási területei között kitüntetett szerep illeti meg a családjogi témákat, amelyek a tudósi életmű – túlzás nélkül állíthatjuk - legkiválóbb darabjait ihlették. Ebben a válogatásban az 1973-ban készült „A családpolitika jogalkotási eszközei” című dolgozat képviseli a szerző ezen a téren alkotott munkáit. A nagyon szerencsésen kiválasztott tanulmány egy távlati kutatási tervtéma megalapozását szolgáló dolgozat, s ezért - gyakorlati hasznosságán túl - kiválóan alkalmas arra, hogy reprezentálja a szerző átfogó anyagismeretét, biztos témakezelését, kiváló szintetizáló képességét. A családjoggal mint tudományos diszciplinával foglalkozók számára ez az írás ma is „megkerülhetetlen”, mert a jogág olyan átfogó, általános kérdései körül teremt továbbépíthető és továbbgondolható elméleti rendet, amelyek nélkül a téma kezelése végül is gondolati anarchiába süllyedne. Feltétlen említést érdemel az a szerzői törekvés, hogy a családjogi kutatási területének teljesebb feltérképezése érdekében bátran alkalmazza a szociológia tartalmi és módszertani eredményeit, ami a dolgozat keletkezésének idején egyáltalán nem volt annyira magától értetődő, mint manapság. Ebben a szemléletben tekinti át az európai tőkés és szocialista országok családjogi jogalkotásának újabb törekvéseit, elemzi a családi viszonyok jogi szabályozásának olyan kategóriáit, mint a házasság, a rokoni kapcsolatok, a család, illetve vizsgálja, hogy a hatvanas évek alkotmányjogi és családjogi kodifikációs eredményei milyen változásokat hoztak létre e fogalmak jogi intézményi arculatában.
Külön fejezetet szentel a szerző ebben a dolgozatában a családjog önálló jogágisága sokat vitatott problémájának, nemzetközi összehasonlító kutatásainak eredményét is az olvasók elé tárva. Figyelemre méltó, s ma is megszívlelendő az az álláspont, ahogy Nizsalovszky ezt a „kényes” kérdést tárgyilagosan, józan pragmatizmussal, mintegy „meghaladja”: „A magam részéről társadalmi szükségletet látok arra, hogy azok a tudományágak és társadalmi szervek, amelyek szintén hivatottak a család ügyeivel foglalkozni, az ezeket érintő jogszabályokat egyszerre és egészként tudják szemlélni, és ne legyenek kénytelenek számukra idegen jogterületen keresni a családra vonatkozó jogszabályok teljes megértésének lehetőségeit.
Ha valaki ezt a nézetemet magáévá teszi, de a családjogban a polgári jognak csupán jogtechnikai érdekből elkülöníthető részét látja, az lényegében velem mégis egy úton fog járni.” (225. old.)
A jogterület átfogóbb problémáinak elemzése után a szerző a legégetőbb egyes részletkérdések tudományos vizsgálatát végzi el. Foglalkozik az igazi feladatuk betöltésére alkalmatlan - elsősorban a nagyon fiatal korban kötött - házasságok kérdésével, a népszaporodás és népességpolitika problémáival, a házassági vagyonjog rendezésének elveivel. Ma is aktuális - sőt, talán még időszerűbb – Nizsalovszky álláspontja a házasságok felbontásával kapcsolatos eljárásjogi formalizmusok kiküszöbölését illetően, s mind a mai napig nem valósult meg az a javaslata sem, amely széles körű családvédelmi intézményhálózat létrehozását ajánlotta a még megmenthető házasságok időleges válságának elhárítására, a sokkal szerényebb eredménnyel kecsegtető bontóper megindítása helyett. Lehangoló, hogy a közel másfél évtizeddel ezelőtt íródott dolgozat ezen a téren minden vonatkozásban sürgetően időszerű, ami természetesen a családjogi jogalkotás adósságait illető kritika, s nem a szerző munkásságának időállóságával kapcsolatos értékítélet. Bár valószínű, hogy az ilyen maradandóság ellen éppen ő tiltakozna a leghevesebben.
A dolgozatot a család és a házasság védelmére hivatott jogi intézmények és más jogágak családvédelmi rendeltetésű eszközeinek bemutatása zárja, széles nemzetközi összehasonlító kutatásokra támaszkodva.
A kötet utolsó részét alkotó két dolgozat („A modern biológia és orvostudomány hatása a polgári jogra”, „A születésszabályozás egyes változatainak jogi vonatkozásai”) a fiatalabb jogásznemzedék számára valószínűleg nem szorul bemutatásra, mert ezek az izgalmas természettudományos, jogi és morális problémákat felvető tanulmányok - mint Nizsalovszky életművének utolsó nagy témaköre - monográfia formájában ma is nagy népszerűségnek örvendenek, s más, ilyen tárgyú átfogó feldolgozások híján, egyedüliként közkézen forognak. Ismertetésükre tehát aligha van szükség, ezek az írások Nizsalovszky talán legismertebb munkái. Egy dologról azonban nem lehet nem szót ejteni. Nizsalovszky Endre akadémikus 1894-ben született, a szerv- és szövetátültetés jogi vonatkozásai, valamint az orvostudomány és a biológia fejlődésének a polgári és családjogra gyakorolt hatásainak vizsgálata pedig nagyjából a hatvanas évek végén kezdi foglalkoztatni. Akárhogy nézzük is, úgy a hetvenes éveinek kezdetekor. Az idős tudós, aki a józan hétköznapi várakozások szerint tudományos pályájának zenitjén már túljutva saját korábbi munkásságának ápolásával és szerény továbbfejlesztésével kéne, hogy foglalkozzék, learatnia a férfikor áldozatos munkájának jól megérdemelt termését, fogja magát, és fiatalokat megszégyenítően vakmerő vállalkozókedvvel olyan ismeretlen kutatási területek felé vág ösvényt, amelyeket az ő expedíciója előtt joggal tartottak a civilisztika „fehér foltjainak”. Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy az ilyen vállalkozásokhoz, amelyek messze maguk mögött hagyják a kitaposott elméleti ösvények megszokott biztonságát, hallatlan szellemi frissesség szükséges, nyitottság és rugalmasság. Ezeket a tulajdonságokat pedig általában el szokás vitatni a hetvenes éveiket taposó emberektől, mint akik már menthetetlenül rabjaikká váltak saját korábbi, jól bevált gondolati sémáiknak. Kell-e frappánsabb cáfolat az ilyen vélekedésekre, mint Nizsalovszky Endre példája. A hetvenes éveinek derekán járó kutató úttörőszerepre vállalkozott amikor a rohamos léptekkel fejlődő orvostudomány és biológia eredményeinek nyomába eredve megpróbálta a jogtudomány több évtizedes adaptációs lemaradását valamiképpen behozni. Lehet, hogy születnek még jelentős eredmények ezen a területen a jövőben is, lehet, hogy a természettudományok robbanásszerű fejlődése meghaladottá teszik Nizsalovszky eredményeit, de hogy az ő ilyen tárgyú munkáié volt Magyarországon a fiatalos szellemi úttörés érdeme, ezt senki sem vitathatja el. S ebben az értelemben nagyon is fiatalon távozott közülünk.
S végezetül még egyetlen gondolat. Tudom, hogy nem szokás ilyen kérdésekről is írni a recenziók keretében - legalábbis a jogtudományi sajtóban -, de mivel jócskán kritikával illettem hazai jogi könyvkiadásunkat írásom elején, hadd szóljak befejezésül néhány dicsérő szót az Akadémiai Kiadó e kötetéről. Ez a könyv ugyanis szép. Szép abban az értelemben, amelyhez a legkevésbé vagyunk hozzászokva, azaz remek mívű a borító és kötésterv, jó a tipográfia, szép a papír. Röviden: jólesik kézbe venni. Az egyre emelkedő könyvárak mellett pedig ez sem utolsó szempont.
Székely László
egyetemi tanársegéd
ELTE Állam- és Jogtudományi Kar (Budapest)
(Jogtudományi Közlöny, 1986/11. 570. old. A szerző engedélyével közölve.)
De könyvkiadásunk anomáliáin túl, nem lett-e maga a civilisztika is a kelleténél közönyösebb a saját múltja iránt? Nem hanyagoljuk-e el vétkesen saját tudományterületünk történetének rendszeresen ápolását, amely nélkül - a tapasztalatok legalábbis ezt mutatják - egyetlen társadalomtudomány sem lehet meg tartósan zavarok nélkül. A megjelenő egyes dolgozatok, monográfiák foglalkoznak ugyan szűkebb tárgyuk szerint intézménytörténettel, ezek részint tartalmazhatnak tudománytörténetet is, de ezt hiba lenne civilisztikatörténettel azonosítani. E veszteségeket ráadásul olyan időben kell jóváírnunk, amikor a társadalomtudomány valamennyi ága fokozott érdeklődéssel fordul saját múltja felé, egyre-másra jelennek meg az egyes ágazatok tudománytörténeti múltját összefoglaló alapmunkák. Vajon nincs-e összefüggés a jogtudomány utóbbi időben tapasztalt elbizonytalanodása, önmaga tudományos objektivációs mivoltába vetett hitének megingásához vezető identitás-zavara és az előbb vázolt „emlékezetkieséses” hiányjelenségek között? Alighanem van, mégpedig nem is laza. Senki sem állíthatja, hogy az elmúlt évtizedek jogirodalmi termése nem hozott volna kiemelkedő jelentőségű eredményeket a civilisztika, s ezen belül is a polgári jog területén, de jogos az aggodalom, hogy a központi forrásokból finanszírozott ilyen-olyan kutatási fő- és alirányok bőséges termése csak meglehetősen laza szálakkal kötődik a civilisztika kérdésfeltevéseinek hagyományos rendszeréhez. Ami égetően hiányzik, az a szintetizáló tudományos elme talán kevéssé népszerű, az elismerés külső jeleit inkább nélkülöző szisztematikus rendszerező munkája, amely képes lenne - éppen a tudományág genezisének birtokában - a jelenleg kevéssé koherens részeredmények „laza szálainak” szorosabbra fűzésére a civilisztika és a polgári jog alaptanainak immanens elmélete érdekében. Ehhez persze elsőként az ilyen kutatói, tudósi attitűd becsületét kellene visszaállítani, ami persze nem csak könyvkiadási kérdés.
De addig is, míg a várva-várt jobb idők „nagy szintézise” be nem következik, vajon mi tart minket vissza attól, hogy legalább tudományágunk legkiválóbb művelőinek életművét - ha csak egy-egy válogatás erejéig is - újra és újra hozzáférhetővé tegyük az ifjabb jogásznemzedékek számára.
Ilyen válogatott gyűjteményes kiadás nem csak a régi magánjog neves művelőinek „járna ki”, hanem az idő múlásával egyre inkább a közelmúlt kiemelkedő professzorai is megérdemelnék időtálló munkáik újbóli megjelentetését. Nem az ő munkásságuk emléke csorbul az ilyen kötetek híján, hanem mi, az élők leszünk kevesebbek nélkülük.
E hosszúra nyúlt bevezető zsörtölődés után igazán örömmel folytatnám soraimat azzal, hogy az Akadémiai Kiadó ezúttal rácáfolt a fent leírt és bírált gyakorlatra Nizsalovszky Endre akadémikus tanulmányainak megjelentetésével. Ez a kötet akár az első lehetett volna a régebbi jogtudósok munkáit újra megjelentető gyűjteményes munkák sorozatában, ha egyáltalán létezne ilyen kiadói szándék. De a valóság ezzel szemben sajnos az, hogy ez a kötet is eredetileg még a szerző életében kellett volna, hogy megjelenjen, saját maga még foglalkozott a dolgozatok válogatásával és önálló kötetbe szerkesztésével. A válogatott művek gyűjteményes kiadásának tervéből csak a magyar jogi könyvkiadás lassúságának köszönhetően lett emlékkötet. S hogy legalább mint ilyen megjelent, ahhoz is a szerkesztők - Mádl Ferenc és Peschka Vilmos - az egykori tanítványok odaadó és áldozatos munkája szükségeltetett, akik szeretve tisztelt professzoruk hozzájuk intézett utolsó kérésének mindenben eleget téve gondját viselték a készülő kötetnek és elősegítették annak megjelenését.
A kötet - a szerkesztők előszaván kívül - öt részre tagolva adja közre Nizsalovszky akadémikus több százra rugó tudományos publikációinak legjavát a jogelmélet, a jogtörténet, a polgári jog, a családi jog, valamint az orvostudomány és a biológia fejlődésének a polgári és a családi jogra gyakorolt hatásának vizsgálata köréből. Már a kötet szerkezete is jól mutatja, hogy Nizsalovszky Endre milyen rendkívüli sokoldalú tudósi egyéniség volt, akinek munkássága ilyen széles ívben ölelte át a jognak, a jogi folyamatoknak és intézményeknek a legkülönbözőbb vizsgálódási aspektusait. Ráadásul az előbbi felsoroláshoz hozzávehetjük még az önálló részt nem alkotó nemzetközi magánjogi írásokat is, amely tudományág területén a szerző ugyanolyan otthonossággal mozgott, mint a szűkebb szakterületének számító polgári, illetve családi jog kérdésfeltevéseinek világában. A kultúr-antropológia a reneszánsz embertípus tulajdonságainak meghatározásában írta le azt a hallatlan sokoldalúságot, nyitottságot, szintetizáló képességet, amely a korszak kiemelkedő tudós és művész-egyéniségeit jellemezte. Ebben az értelemben talán nem túlzás azt állítani, hogy Nizsalovszky Endre halálával az utolsó reneszánsz alkatú jogtudós távozott körünkből, azóta is betöltetlen hiányt hagyva maga mögött. De nemcsak a gondolkodás kimagasló átfogó képessége hitelesíti a reneszánsz embertípus hasonlatát, hanem a munkásság egészét átható mély, örökké általános értékeket kereső humanizmusa is. Pedig az elmúlt évtizedek történései a jogtudomány területén sem ennek az alkatnak kedveztek, így a ritkaságban rejlő értéket még külön javára írhatjuk.
A szerkesztők a kötetet alkotó dolgozatfüzér első darabját Nizsalovszky Endre jogelméleti tárgyú írásai közül válogatták, híven ahhoz a szerkesztési elképzeléshez, hogy a gyűjteményes összeállítás a jogtudomány legáltalánosabb és legelvontabb kérdéseit tárgyaló tanulmányokkal indítva a jogtörténeti dolgozatok során át a szerző alapvető kutatási területét képező polgári jogi és családjogi kérdéseket elemző művekkel záródjék. A kötet első, 1936-ban született dolgozata az érdekkutató jogtudomány helyét, szerepét és lehetőségeit igyekszik kijelölni a század 20-as, 30-as éveinek jogtudományi áramlatainak és iskoláinak - az utókor számára szinte áttekinthetetlenül sokszínű - világában („Fogalomkutató és érdekkutató jogtudomány, a szabadjogi iskola és a tiszta jogtan”). A szerző által nagyrabecsült Ph. Heck munkásságának bemutatásán keresztül plasztikus képet kapunk az elsősorban német jogtudományi irányzatként fellépő érdekkutatás kialakulásának és fejlődésének egyes állomásairól, elméletének és módszertanának kiépüléséről, s nem utolsósorban az irányzat képviselőinek állásfoglalásain keresztül az érdekkutató módszer viszonyáról a német jogtudomány más áramlatai által kiépített elméletekhez. Különös érdeme e dolgozatnak az a realista, a tisztázást és eligazodást elősegítő szándék, amellyel a szerző a témát kezeli s amely átlagon felüli otthonosságot igényel a 30-as évek jogtudományi vitáinak területén. A tanulmányt olvasva olyan érzése támadhat az embernek, mintha egy elfogultságmentes, korrekt „haditudósítást” tartana kezében, naprakész információkkal a frontok éppen adott, pillanatnyi helyzetéről egy olyan háborúból, ahol a harcot a szembenálló iskolák és irányzatok a jogtudomány hagyományos és újabb keletű fegyvereivel vívják. A szerző biztos kézzel vázolja fel az eligazodási pontokat, veti térképre az állóháborúra berendezkedett irányzatok elméleti lövészárkainak rajzolatát, mintha csak légifelvételt látnánk a jurisprudencia körüli csatározások német frontjáról. Nizsalovszky érdeme, hogy nem éri be az érdektelen megfigyelő kétségkívül kényelmesebb szerepével, hanem a német iskolák bemutatásán túl, azok egyoldalúságát kritizálva a magyar magánjog és a korabeli jogtudomány helyzetére vonatkoztatja azokat, s a hazai adaptáció, a módszertani értelemben vett hasznosság szempontjából is szemügyre veszi vizsgálódásának tárgyait. Állásfoglalása - elvetve a szabadjogi iskola és a Kelsen-féle tiszta jogtan ihlette jogtudomány hazai művelésének lehetőségét - akár tudósi ars poetica, máig is ható érvényes üzenet lehet: „A jogtudománynak csak akkor van önálló létjogosultsága, ha alkalmazott tudományként áll fenn, egyébként semmi egyéb nem lehet, mint a filozófia rendszerének egy fejezete. De mindenesetre tisztában kell lennünk azzal is, hogy tanítványainkat az élet számára neveljük, és így a Kelsen-féle tiszta jogtani alapon kapott anyagnak az élettel való kapcsolatba hozása nekik utóbb igen súlyos feladatot jelentene, ha tanulmányuk anyaga a számukra végeredményben nem is jelentene pusztán ballasztot. A gyakorlati élettel kapcsolatban nem álló elmélkedésekben találhatunk logikai örömet, szellemi gyönyörűséget, de ezen az úton nem tölthetjük be azt az igazi hivatásunkat, hogy az ügyvéd, a bíró előtt haladva olyan eszközökkel és olyan helyeken törjünk utat, amilyen eszközökkel és ahol a konkrét ügyek intézésével elfoglalt gyakorlati ember tőlünk várja a kezdeményezést, az útbaigazítást.” (36. old.)
Nem kisebb mélységű elméleti problémát elemez a szerző következő, 1931-ben íródott jogelméleti tárgyú dolgozata „Látszat a jogban” címmel. A tanulmány azokat a magánjogi tényállásokat veszi vizsgálat alá „…amikor maga a törvény, maga a jogszabály részesít bizonyos igényeket tudatosan az anyagi igazsággal szemben oltalomban, és tudatosan, intézményesen hagyja veszni más személynek az anyagi jog szerint tagadhatatlanul fennálló és elismerten jogvédelmet érdemlő érdekeit. Ezek a jogtételek elsősorban azok, amelyeket a nyugati kultúra rohanó gazdasági élete tett szükségessé, s amelyek a forgalom biztonsága érdekében rést ütöttek a jogbiztonságon, s ezzel a szó legszigorúbb értelmében vett anyagi igazságon.” (40-41. old.)
Remek érzékkel éri tetten a szerző azokat a magánjogi jelenségeket, amelyeket összefoglaló néven a monopolkapitalizmus kialakulásának hatásaként szokás definiálni, s amelyek számos klasszikus burzsoá magánjogi elvet és jogintézményt rontottak le a század első évtizedeitől kezdődően: a szerződési akarat egyszerű jogtechnikai elemmé válása, a birtok favorizálása a tulajdonnal szemben, az átruházással való tulajdonszerzés nem tulajdonostól stb. Nizsalovszky ebben a körben is az érdekek mérlegelésének és összevetésének paradigmáját tartja helyesnek, s ezen az alapon a látszatok védelmének germanista szélsőségeit visszaszorítani javasolja azokra a területekre, ahol azokat a forgalmi élet igénye feltétlenül indokolja. A tanulmány már csak azért is megérdemli az olvasó megkülönböztetett figyelmét, mert a szerző által vizsgált egyes magánjogi tényállások lényegében azonos formában megtalálhatók a hatályos Ptk-nkban, bár senkinek nem jutna eszébe ezeket az imperializmus magánjogi kártevéseinek minősíteni.
A jogtörténeti dolgozatok közül elsőként a „Szalay László kodifikációs külföldi kapcsolatai és a sioni epizód” című, 1964-ben született tanulmányt közli a kötet. Problematikájának középpontjában a jogtudós Szalay életművének csupán egy, nem túlságosan nagy jelentőségű részlete áll: közreműködése a svájci Valais kanton polgári törvénykönyvének megalkotásában, amelyről a korábbi életrajzírók és munkásságának méltatói is rendre megemlékeztek, de Nizsalovszkyé az érdem, hogy helyszíni levéltári kutatások eredményének felhasználásával sikerült megvilágítania a gazdag életpálya addig homályban maradt epizódját. A dolgozat kiemelten foglalkozik Szalay elvi álláspontjával a különböző népek jogfejlődésének kölcsánhatásairól és ezzel kapcsolatban a jogösszehasonlítás lehetőségével. Vizsgálja Szalay véleményét a kodifikátor személyére, kiválasztására, külföldi szakértő meghívására vonatkozóan. Igyekszik tisztázni a szerző azt a nyitott kérdést, hogy ténylegesen milyen mértékben vett részt a neves magyar jogász a törvénykönyv megalkotásában, az előkészítés mely stádiumában kapcsolódott be a munkálatok folyamatába, a végül elfogadásra került tervezet milyen mértékben viseli magán Szalay közreműködésének nyomát.
Feltétlen kiemelést érdemel a szerző módszerének brilliáns logikája, amelyekkel a homályos összefüggésű tényeket a történések lehetséges sora szerint összerendezi, kiválóan felhasználja a kimerítő kutatásainak rendelkezésre álló anyagait és imponáló biztonsággal mozog az idegen nyelvű levéltári anyag sok veszélyt rejtő közegében. Szalay munkásságának méltatásából mindvégig kiérződik a szerző nagyrabecsülése és alapvető emberi szimpátiája, de ennek ellenére tud tárgyilagos maradni, és legfőképp tiszteli a tényeket. Nem kis erény ez manapság sem…
Nem kevésbé izgalmas jogtörténeti tanulmány a kötet következő darabja, az 1967-ben keletkezett „Eötvös József és a notaperek” című sem. Ez az írás is csak látszólag történeti tárgyú, valójában sokkal inkább jogelméleti kérdéseket feszeget a szerző - még Eötvös egykori szerepének vizsgálata ürügyén is. Minden jogtörténeti vonatkozása ellenére a dolgozat alapkérdése a törvényértelmezés problémája, nevezetesen az, kinek van joga a törvények kötelező erejű értelmezésére egy adott létező jogi renden belül. A múlt század 30-as 40-es éveinek hatalmi politikai konstellációja mellett érthető csak meg, hogy ez a látszólag száraz jogelméleti kérdés milyen húsbavágó, az emberi és politikai jogokat alapvetően érintő, életteli probléma volt. Jól mutatja ez a dolgozat is Nizsalovszky tudósi alkatának azt a tulajdonságát, hogy a legelvontabb jogi kérdések tárgyalásában is képes volt belevinni azokat a tágabb összefüggéseket, felfedni azokat az értékeket, amelyek megmutatásához a hideg tárgyi szakszerűségen túl az időtálló, az általános értékek feltétlen tisztelete szükséges, s nem utolsósorban emberi tartás. Talán ezért is érzi úgy az olvasó, hogy nem egyszerűen egy tárgyszerű elemzést tart a kezében, amely Eötvös József szerepét igyekszik tisztázni a szólásszabadsági sérelem néven, mert reformkori politikai és jogi csatározások keretei között, hanem védőbeszédet a mérsékelt, forradalmárrá válni ugyan nem tudó, de az igazságra fáradhatatlanul törekvő, a haladásnak a maga módján elkötelezett, ellenzéki politikus mellett. S ez - a dolgozat tárgyilagos hangnemén is átsugárzó szimpátia a szerző részéről, kortól és időtől függetlenül létjogosultságot követel az Eötvöséhez hasonló emberi és gondolkodói álláspont számára. Talán nem véletlenül.
A polgári jogi dolgozatokat az 1958-ból származó, a „Polgári jogkodifikációja” című tanulmány vezeti be. Ebben az írásában a szerző áttekinti az egyetemes jogfejlődés kodifikációinak történetét a XII táblás törvényektől, a nagy polgári kódexeken keresztül, egészen napjainkig. Részletesen ismerteti az egyes korok jogtudományi álláspontját a kodifikáció mellett, illetve ellen, felvázolja azokat a társadalmi, politikai összetevőket, amelyek megmagyarázzák a különböző vélemények kialakulásának körülményeit. A marxista jogelmélet teljes fogalmi apparátusát felsorakoztatva kritizálja az egyes burzsoá jogtudományi iskolák nézeteinek egyoldalúságát. Ebben az összefüggésben helyezi el és értelmezi a szocialista jogfejlődést megelőző magyar magánjogi kodifikációs törekvések egyes állomásait, illetve ezek kudarcát. Végezetül a magyar szocialista polgári jogi törvénykönyv megszületésének körülményeiről szól, a környező népi demokratikus országok hasonló jogalkotási munkálatainak sorába illesztve a kódexet.
1968-ból, az akkor új gazdasági mechanizmusnak nevezett gazdaságirányítási reform bevezetésének évében született a kötet következő dolgozata, amely az állami vállalatok forgalmi viszonyainak változásait veszi vizsgálat alá a megváltozott irányítási viszonyokra tekintettel. A mai olvasó, közel két évtized múltán - különösen ha nem érett fejjel érte meg az 1968-as gazdasági mechanizmus bevezetését megelőző és követő politikai és tudományos vitákat - hallatlanul fontos információkhoz juthat e tanulmány révén elsősorban azzal kapcsolatban, hogy milyen volt az a gazdaságpolitikai és társadalmi közeg, amelyben a reform első hulláma kibontakoztatásra került. Ez a dolgozat talán éppen ezek miatt a „háttér” információk miatt aktuális igazán, s úgy vélem a szerző eredeti szándékától függetlenül többet tudhatunk meg művéből a gazdasági reformunk kezdeti lépéseinek bizonytalan társadalmi hátteréről, mint számos, kifejezetten ezzel a témával foglalkozó szerző munkájából. Maga a tanulmány részletesen feltérképezi azt a gazdasági és jogi környezetet, amelybe az állami vállalatok kerültek 1968. jan. 1-jétől, vizsgálja a szerződési rendszer egészét, az állami vállalatok jogalanyiságának kérdését, a szocialista állami tulajdonjog elméleti problémáit, a gazdaságra vonatkozó joganyag elhelyezkedését a jogrendszer egészén belül.
„Az előadóművész jogállása” (1963) című tanulmányt olvasva az az érzése támad az embernek, hogy nem is egy, a kultúrtörténetben jártas jogtudós, hanem egy jogtudományban is otthonosan mozgó jeles művészettörténész vagy esztéta munkáját tartaná a kezében. Ámulatba ejtő műveltségről tanúskodik ez a dolgozat, amely történetiségében mutatja be az előadóművészek jogi védelmének kiépülését az egyes nemzeti jogrendszerekben, illetve az ilyen törekvések koordinálását célzó nemzetközi intézmények kialakulását. Túl azon, hogy a tanulmány milyen értékekkel bír, mint jogtudományi értekezés, egyetlen momentumra hívnám fel az olvasó figyelmét, amely alighanem jól megvilágítja Nizsalovszky akadémikus tudósi és emberi alkatának egy lényeges tulajdonságát. A szerénységről van szó. Arról a szerénységről, amely az igazán művelt és sokoldalú emberek sajátja, akik számára a műveltség nem a társasági csillogás eszköze, nem hamis póz, amellyel agresszivitásukat szublimálják, nem talmi „külcsíny”, hanem belülről megélt tartás, szolgálat és intellektuális alázat. Ez a fajta szerénysége sugárzik a szerzőnek ebből a dolgozatából, amely gazdag tárháza ugyan a kultúrhistográfiai utalásoknak, de a lenyűgöző műveltségbeli gazdagság egy pillanatra sem válik öncélúvá, nem tolakszik szemérmetlenül a tulajdonképpeni mondanivaló elé, Nizsalovszky tökéletes arányérzékkel uralja tárgykörét, körülbelül azzal a gesztussal, amit Ady fogalmazott meg: „Én voltam az úr, a Vers csak cifra szolga”. Erre a szerénységre szokás - tán ide nem illő profanitással - azt mondani, hogy „van mire…”.
A III. része a kötetnek két nemzetközi magánjogi tárgyú írással zárul, az 1966-ban keletkezett „Az öröklési viszonosság és a devizajog”, valamint az 1958-ból származó „A vétel nemzetközi szabályozása” című dolgozatokkal.
Nizsalovszky akadémikus szerteágazó kutatási területei között kitüntetett szerep illeti meg a családjogi témákat, amelyek a tudósi életmű – túlzás nélkül állíthatjuk - legkiválóbb darabjait ihlették. Ebben a válogatásban az 1973-ban készült „A családpolitika jogalkotási eszközei” című dolgozat képviseli a szerző ezen a téren alkotott munkáit. A nagyon szerencsésen kiválasztott tanulmány egy távlati kutatási tervtéma megalapozását szolgáló dolgozat, s ezért - gyakorlati hasznosságán túl - kiválóan alkalmas arra, hogy reprezentálja a szerző átfogó anyagismeretét, biztos témakezelését, kiváló szintetizáló képességét. A családjoggal mint tudományos diszciplinával foglalkozók számára ez az írás ma is „megkerülhetetlen”, mert a jogág olyan átfogó, általános kérdései körül teremt továbbépíthető és továbbgondolható elméleti rendet, amelyek nélkül a téma kezelése végül is gondolati anarchiába süllyedne. Feltétlen említést érdemel az a szerzői törekvés, hogy a családjogi kutatási területének teljesebb feltérképezése érdekében bátran alkalmazza a szociológia tartalmi és módszertani eredményeit, ami a dolgozat keletkezésének idején egyáltalán nem volt annyira magától értetődő, mint manapság. Ebben a szemléletben tekinti át az európai tőkés és szocialista országok családjogi jogalkotásának újabb törekvéseit, elemzi a családi viszonyok jogi szabályozásának olyan kategóriáit, mint a házasság, a rokoni kapcsolatok, a család, illetve vizsgálja, hogy a hatvanas évek alkotmányjogi és családjogi kodifikációs eredményei milyen változásokat hoztak létre e fogalmak jogi intézményi arculatában.
Külön fejezetet szentel a szerző ebben a dolgozatában a családjog önálló jogágisága sokat vitatott problémájának, nemzetközi összehasonlító kutatásainak eredményét is az olvasók elé tárva. Figyelemre méltó, s ma is megszívlelendő az az álláspont, ahogy Nizsalovszky ezt a „kényes” kérdést tárgyilagosan, józan pragmatizmussal, mintegy „meghaladja”: „A magam részéről társadalmi szükségletet látok arra, hogy azok a tudományágak és társadalmi szervek, amelyek szintén hivatottak a család ügyeivel foglalkozni, az ezeket érintő jogszabályokat egyszerre és egészként tudják szemlélni, és ne legyenek kénytelenek számukra idegen jogterületen keresni a családra vonatkozó jogszabályok teljes megértésének lehetőségeit.
Ha valaki ezt a nézetemet magáévá teszi, de a családjogban a polgári jognak csupán jogtechnikai érdekből elkülöníthető részét látja, az lényegében velem mégis egy úton fog járni.” (225. old.)
A jogterület átfogóbb problémáinak elemzése után a szerző a legégetőbb egyes részletkérdések tudományos vizsgálatát végzi el. Foglalkozik az igazi feladatuk betöltésére alkalmatlan - elsősorban a nagyon fiatal korban kötött - házasságok kérdésével, a népszaporodás és népességpolitika problémáival, a házassági vagyonjog rendezésének elveivel. Ma is aktuális - sőt, talán még időszerűbb – Nizsalovszky álláspontja a házasságok felbontásával kapcsolatos eljárásjogi formalizmusok kiküszöbölését illetően, s mind a mai napig nem valósult meg az a javaslata sem, amely széles körű családvédelmi intézményhálózat létrehozását ajánlotta a még megmenthető házasságok időleges válságának elhárítására, a sokkal szerényebb eredménnyel kecsegtető bontóper megindítása helyett. Lehangoló, hogy a közel másfél évtizeddel ezelőtt íródott dolgozat ezen a téren minden vonatkozásban sürgetően időszerű, ami természetesen a családjogi jogalkotás adósságait illető kritika, s nem a szerző munkásságának időállóságával kapcsolatos értékítélet. Bár valószínű, hogy az ilyen maradandóság ellen éppen ő tiltakozna a leghevesebben.
A dolgozatot a család és a házasság védelmére hivatott jogi intézmények és más jogágak családvédelmi rendeltetésű eszközeinek bemutatása zárja, széles nemzetközi összehasonlító kutatásokra támaszkodva.
A kötet utolsó részét alkotó két dolgozat („A modern biológia és orvostudomány hatása a polgári jogra”, „A születésszabályozás egyes változatainak jogi vonatkozásai”) a fiatalabb jogásznemzedék számára valószínűleg nem szorul bemutatásra, mert ezek az izgalmas természettudományos, jogi és morális problémákat felvető tanulmányok - mint Nizsalovszky életművének utolsó nagy témaköre - monográfia formájában ma is nagy népszerűségnek örvendenek, s más, ilyen tárgyú átfogó feldolgozások híján, egyedüliként közkézen forognak. Ismertetésükre tehát aligha van szükség, ezek az írások Nizsalovszky talán legismertebb munkái. Egy dologról azonban nem lehet nem szót ejteni. Nizsalovszky Endre akadémikus 1894-ben született, a szerv- és szövetátültetés jogi vonatkozásai, valamint az orvostudomány és a biológia fejlődésének a polgári és családjogra gyakorolt hatásainak vizsgálata pedig nagyjából a hatvanas évek végén kezdi foglalkoztatni. Akárhogy nézzük is, úgy a hetvenes éveinek kezdetekor. Az idős tudós, aki a józan hétköznapi várakozások szerint tudományos pályájának zenitjén már túljutva saját korábbi munkásságának ápolásával és szerény továbbfejlesztésével kéne, hogy foglalkozzék, learatnia a férfikor áldozatos munkájának jól megérdemelt termését, fogja magát, és fiatalokat megszégyenítően vakmerő vállalkozókedvvel olyan ismeretlen kutatási területek felé vág ösvényt, amelyeket az ő expedíciója előtt joggal tartottak a civilisztika „fehér foltjainak”. Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy az ilyen vállalkozásokhoz, amelyek messze maguk mögött hagyják a kitaposott elméleti ösvények megszokott biztonságát, hallatlan szellemi frissesség szükséges, nyitottság és rugalmasság. Ezeket a tulajdonságokat pedig általában el szokás vitatni a hetvenes éveiket taposó emberektől, mint akik már menthetetlenül rabjaikká váltak saját korábbi, jól bevált gondolati sémáiknak. Kell-e frappánsabb cáfolat az ilyen vélekedésekre, mint Nizsalovszky Endre példája. A hetvenes éveinek derekán járó kutató úttörőszerepre vállalkozott amikor a rohamos léptekkel fejlődő orvostudomány és biológia eredményeinek nyomába eredve megpróbálta a jogtudomány több évtizedes adaptációs lemaradását valamiképpen behozni. Lehet, hogy születnek még jelentős eredmények ezen a területen a jövőben is, lehet, hogy a természettudományok robbanásszerű fejlődése meghaladottá teszik Nizsalovszky eredményeit, de hogy az ő ilyen tárgyú munkáié volt Magyarországon a fiatalos szellemi úttörés érdeme, ezt senki sem vitathatja el. S ebben az értelemben nagyon is fiatalon távozott közülünk.
S végezetül még egyetlen gondolat. Tudom, hogy nem szokás ilyen kérdésekről is írni a recenziók keretében - legalábbis a jogtudományi sajtóban -, de mivel jócskán kritikával illettem hazai jogi könyvkiadásunkat írásom elején, hadd szóljak befejezésül néhány dicsérő szót az Akadémiai Kiadó e kötetéről. Ez a könyv ugyanis szép. Szép abban az értelemben, amelyhez a legkevésbé vagyunk hozzászokva, azaz remek mívű a borító és kötésterv, jó a tipográfia, szép a papír. Röviden: jólesik kézbe venni. Az egyre emelkedő könyvárak mellett pedig ez sem utolsó szempont.
Székely László
egyetemi tanársegéd
ELTE Állam- és Jogtudományi Kar (Budapest)
(Jogtudományi Közlöny, 1986/11. 570. old. A szerző engedélyével közölve.)