Német-Ausztria munkaügyi törvényhozása.

Ismerteti:

dr. Nizsalovszky Endre tszéki jegyző.

Az a jelenség, amikor egyes társadalmi osztályok életszinvonalukat az eddiginél lényegesen magasabbra emelhetik, más osztályok viszont a létminimumnál is kevesebbel kénytelenek beérni, rendszerint a gazdasági és nem a politikai élet betegsége. Ilyen esetekben törvényhozási szabályozás utján kedvezőbb létfeltételeket biztositani a lesülyedt osztályoknak, majdnem reménytelen feladat. Csak a gazdasági élet betegségének gyógyitása hozhat ez osztályokra is javulást. A törvényhozásnak azonban mégis fontos szerep jut az érintett osztályok, különösen a munkásosztály megélhetésének biztositása tekintetében.

A munka törvényhozási szabályozásának utján Németország ma is épenugy, mint a császárság idején, legelől halad. Hogy az uj eszmék gyors törvénybeiktatása nem fog-e sokszor csalódást okozni, azt a jövő fogja eldönteni. Német-Ausztria már csak az őt Németországhoz füző érzelmi közösség alapján is, azzal a hátsó gondolattal, hogy a Németországhoz való csatlakozást a legislatio lehető azonosságával is előmozditja, a munkaügyi törvényhozás terén is nyomon követi a birodalmat.

Az 1920. októberig napvilágot látott német-osztrák köztársasági szociálpolitikai törvényeket és rendeleteket főbb vonásokban helyén valónak tartjuk olvasóinkkal megismertetni.

A német-osztrák államtanács 1918. nov. 18-iki rendelete a magánalkalmazásban állókkal szemben a felmondást korlátozta. A rendelet tendenciája az volt, hogy a háboru befejeztével hazaözönlők elhelyezése mellett a háboru alatt felfogadott kisegitőszemélyzet se kerüljön az utczára. A rendelet csak a „Handlungsgehilfengesefz” alá eső személyekre terjedt ki, azokra, akik az ausztriai helyzet szerint a bolsevizmus felé erősen hajló szellemi ploretáriátus zömét alkották. A rendeletnek visszaható ereje volt és mindazokat, akiknek 1918. október 15-ig fel nem mondtak, nem lehetett elbocsátani, hacsak a rögtöni elbocsátás esete nem forgott fenn, vagy az alkalmazott maga fel nem mondott. A rendelet érvényességi tartama eredetileg csak 1918. decz. 30-ig volt tervezve, utóbb azonban a hatályát meghosszabbitották, ugy, hogy legkorábban 1919. szeptember 30-án mondhatott fel a szolgálatadó. A személyzetleszállitás lehetővé tételére szolgált mégis az a rendelkezés, hogy a szolgálatbaállás évére tekintettel 4-9 hónapi felmondás meg volt engedve. Bizonyos megszoritásokkal 1-6 hónapi felmondás maradt érvényben a rendelet hatályának megszünte után is (V. A. vom 25. IX. 1919.), de 1921. január 1-jével, a kivételes intézkedések hatálya megszünt.

Ugyanaznap jelent meg a hadbavonult alkalmazottak visszafogadásáról szóló rendelet is, amely a háboru előtt már fennállott, vagy a háboru alatt legalább két évig és az alkalmazott bevonulásáig fennállott szolgálati szerződéseket tartotta fenn és egyben meghatározta azt az arányos százalékot, amennyivel az eredeti szerződésben megállapitott munkabéreket fel kell emelni. Későbbi rendeletek ezt a százalékot felemelték, de azt is megállapitották, hogy egy bizonyos havi járandóságnál (1250, utóbb 2000 K) a szolgálatadó a rendelet alapján nem tartozik többet fizetni.

Azokról, akik nem estek a H. G. G. alá, másképp kellett gondoskodni. A munkanélküliek segélyezéséről intézkedett az 1919. november 6-iki államtanácsi V. A. (utóbb az 1920. márczius 24-iki) törvény. A törvény a V. A. által teremtett helyzetet véglegesitette. Segélyre jogosultak a betegségi biztositásra kötelesek, akik az utolsó 12 hó alatt legalább husz hétig munkában állottak és pedig 12 egymás után következő hónap alatt legfeljebb 12 hétig. Sztrájk vagy kizárás idejére segély nem jár. A segély összege a betegségi segéllyel azonos. A munkanélküliek elhelyezése érdekében az 1919, május 14-iki rendelet ugy intézkedett, hogy a nagyobb üzemek a már alkalmazásban állók mellett még 1/5-nek megfelelő uj alkalmazottat fogadjanak fel. Ez a kisérlet nem sikerült; az állam a rendeletet nem volt képes végrehajtani, mert az egyes üzemek már meglévő alkalmazottaik munkabérköveteléseit is alig voltak képesek teljesiteni. Az 1919. junius 2-iki V. A. a külföldre, illetve Ausztriától a békeszerződés által elválasztott területre költöző vállalatokat arra kötelezte, hogy ez okból elbocsátott alkalmazottaiknak végkielégitést adjanak. A végkielégités összege az alkalmazotti viszony időtartama és minősége szerint 1-3 évi, illetve 8-52 heti járandóság.

A munkásvédelem terén a nyolcz órai munkanapot, a békeszerződés utolsó fejezetére tekintettel, provizorikusan az 1918. deczember 19-iki törvény hozta be, amelynek helyébe véglegesként az 1919. deczember 19-iki lépett, minthogy a békeszerződésben kilátásba helyezett nemzetközi egyezmény létrejövetelének időpontja még mindég bizonytalan volt. A nyolcz órai munkanap az ipartörvény alá eső üzemekre kötelező. Nőket és gyermekeket csak heti 44 óráig szabad foglalkoztatni; szombaton csak déli 12 óráig. Különleges esetekben kivételeknek lehet helye. Kollektiv-szerződéssel 48 órai munkaidő köthető ki. Fütést, takaritást külön kell dijazni, amennyiben az ily munkákat a rendes munkaidőn kivül kell elvégezni. A törvénynek a munkaadó részéről való megszegése büntetendő cselekmény (1000 K, 3 hó elzárás).

Az 1919. május 5-i törvény rendelkezik a pihenési időről, a záróráról, a vasárnapi munkaszünetről a kereskedelmi üzleteknél. A pihenési idő 12, legalább 11 óra, ebédszünet 1-2 óra. Az 1918. deczember 19-iki törvény a házi munkát szabályozza. Ily munkánál segédet, tanonczot alkalmazni nem szabad. Az uj kérdést szabályozó törvény még csak tapogatózás.

Ugyanakkor kelt a gyermekek munkájáról szóló törvény, amely kizárólag a 13 és 14 éves gyermekek munkájáról szól és az 1885. márczius 8-iki törvénnyel szemben mindenféle munkára kiterjed. Bizonyos üzemekben gyermekeket alkalmazni nem lehet és este 8-tól reggel 7-ig (kivételes esetekben este 8-tól reggel 5-ig) nem szabad őket foglalkoztatni.

Az 1919. május 24-iki törvény a nők és fiatalkoruak ipari üzemekben való éjjeli munkájának tilalmáról, az 1919. julius 28-iki törvény pedig ugyanazoknak a védelméről, továbbá a bányaüzemi munkaidőről és munkaszünetről szól.

A császári és királyi haderő összeomlásával megszünt az az erő, amely a gazdasági extrém átalakulást sürgetők törekvéseit ellensulyozta. Ehhez járult a tanácsköztársaságnak Magyarországon való kikiáltása, aminek hatása alatt indittatva érezte magát az osztrák kormány, hogy a nagyobb vállalatok egy részét törvényhozási uton szocializálja, azokban az üzemekben pedig, amelyek szoczializálásra nem voltak alkalmasak, az üzemi tanácsok felállitása utján gondoskodjék arról, hogy az üzemek vezetését maga a munkásság ellenőrizze. A szoczializálási törekvések csődöt mondtak. Vajjon a józanul gondolkozó vidéki lakosság ellenszenve, vagy a nyugati hatalmaktól való függés játszott ebben nagyobb szerepet, nehéz volna eldönteni. Tény az, hogy az üzemek szoczializálása tárgyában létrejött két törvény nem tartalmaz egyebet, végre nem hajtott előkészitő intézkedéseknél. Az 1919. márczius 14-iki törvény (a szoczializálás előkészitéséről) 1. §-a csak az eddigi törvények szerint is fennállott kisajátitási jognak ad egységes formulát. A 2. §. már novumot tartalmaz, mert kimondja, hogy a törvényhozás bizonyos előfeltételek fennforgása esetén erre alkalmas gazdasági üzemeket állami ellenőrzés alatt müködő szövetkezetekké alakithat. A törvény a szoczializálás végrehajtására uj szervet létesit és annak szervezetét, hatáskörét és müködését körvonalazza. Az állami kisajátitásról, a földbirtokreformról és telepitésről szóló törvények végrehajtásánál követendő eljárásról szól az 1919. május 30-iki törvény.

Az üzemi tanácsokról szóló törvény (1919 máj. 15.) minden üzemet, az állami hivatalok, állami ellenőrzés alatt müködő vállalatok és a tisztán mezőgazdasági üzemek kivételével, „alkotmányosan” szervezett meg. Az alkotmányt, amelyben az összes munkásoknak aktiv szerep jutott, minden üzemben bevezették, amelyben legalább 5 fizetéses alkalmazott volt. A 20-nál több munkást foglalkoztató üzemben tanács, kisebb üzemben bizalmiférfi a törvényszerü szerv. A választási rendet az 1919. jun. 27-iki V. A. állapitja meg. A tanács hatáskörébe tartozik a kollektiv szerződések végrehajtásának, a munkásvédelmi törvények és rendeletek betartásának ellenőrzése, a munkások fegyelmi BÜNTETÉSEINEK kiszabásában való közremüködés és uj üzemi berendezkedések javaslatba hozása. Az üzemi tanács általában az üzemvezetés alapelvei tekintetében a vállalat vezetőjével tanácskozásokat kezdhet. Ezenfelül a 30-nál több alkalmazottat foglalkoztató kereskedelmi és ipari vállalatok üzemi tanácsai 1920. január 1-től az évi mérleg- és nyereség-veszteségszámla közlését is kivánhatják. Amennyiben a vállalat jogi személyként van szervezve, az üzemi tanács az igazgatóságba és a felügyelő-bizottságba két tagot küldhetnek, ezeknek azonban tantiéme-re nincs igényük és a czéget sem nem jegyezhetik, sem nem képviselhetik.

A munkásbiztositás terén a pénz elértéktelenedéséből következő változtatásokon, a betegségi segély időtartamának felemelésén és a családtagok gyógykezelésén kivül emlitésre méltó intézkedés nem történt.

Lényeges szocziálpolitikai kérdéseket szabályoz az egyeztető hivatalok felállitásáról és a kollektiv munkabérszerződésekről szóló törvény. Az egyeztető hivatalok szervezete és müködése nincs tökéletesebben szabályozva, mint a mi ipartörvényünk (1884: XVII. t.-cz. 141. §) ipartestületi békéltetőbizottsága, hatásköre azonban nemcsak az ipartörvény alá eső munkaviszonyokra terjed ki. Az egyeztető hivatal döntő szervként is müködik az üzemi tanácsokról szóló törvény alapján (pl. a tanácstagok kártalanitása kérdésében), valamint a nők és fiatalkoruak alkalmazotti viszonya, továbbá a bányamüveknél a munkaidő és munkaszünet tekintetében felmerülő vitás kérdésekben. Az egyeztető hivatal tartja nyilván a kollektiv szerződéseket, amelyeket hozzá megkötésük után 14 nap alatt be kell mutatni. Az egyeztető hivatal gondoskodik a kollektiv szerződésnek a „Wiener Zeitung-”ban való kihirdetéséről. A törvény olyan munkaszerződés tekintetében, amelyre nézve kollektivszerződés van érvényben, eltérő külön szerződés kötését csak abban az esetben engedi meg, ha az kedvezőbb feltételeket tartalmaz, mint a kollektiv szerződés.

Tömegre kétségtelenül elég nagy az a jogszabályanyag, amit Német-Ausztria produkált, de az is kétségtelen, hogy a német-osztrák munkásság helyzetén lényegesen többet javitott volna a pénz értékének növekedése.

Megjelent: Kereskedelmi Jog, XVIII. 1921. 72-74. o.